Mi is az, hogy fájdalom? Egy érzet? A szervezet jótékony, de kellemetlen vészreakciója agyunknak, ha valahol rendellenességet észlel? Vagy a lélek siráma a dolgok múlandósága felett, panaszos zokogása az idő visszafordíthatatlanságán? A fájdalmat bizonyára mindnyájan átéltük már, de igazán definiálni csak kevesen képesek.
Pedig talán a világmindenség megfejtésének a kódja ebben a bénító, görcsös, kínokkal járó tapasztalatban van elrejtve. A lét egy szeletének, az életnek, a biológiai értelemben vett élő anyagnak a létezése egymás felfalására — finoman szólva —, fájdalom-okozásra, a szenvedésre van alapítva. A ragadozó megeszi a növényevőt, a növényevő a növényt, a növény pedig (többek közt) elhullott állati tetemekből nyer energiát. Ahhoz, hogy az élet létezhessen, a természet körforgása meg ne szűnjön, valakiknek áldozatul kell esniük. Ez visszatükröződik sok nép, de leginkább a természeti népek mítoszaiban is, pl. egyes indián törzsek az üldözendő vadhoz azért fohászkodnak, hogy szentelje magát áldozatul az ő táplálásukra, ezért az áldozatért azt az élőlényt istenként tisztelték. Lehet, hogy ezek a farkas-törvények csak az aranykor, a paradicsom elvesztése óta uralkodnak makro- és mikrokörnyezetünkben, mégis (szerintem) mindezek a dolgok — amiknek itt csak egy töredéke került említésre — mind a valaha is történt legnagyobb és legfenségesebb áldozatra mutatnak rá, arra, hogy a „fájdalmak-férfia”, az Isten fia, az életét adta az önmagából kifordult univerzum helyreállításáért.
Mindezek a gondolatok C. S. Lewis „A fájdalom” című könyve áttanulmányozása nyomán jutottak eszembe, amely magyar nyelven a Harmat Kiadó jóvoltából olvasható.
A szerzőt a nyugati közönség leginkább mint sci-fi írót ismeri. Az egyetemeken kissé különc irodalomtudósként, középkorszakértőként könyvelték el. Gyermekmeséit világszerte olvassák. Az angolszász irodalomnak pedig évtizedek óta ünnepelt apologétája. Irodalmi és egyéb tevékenysége szinte minden keresztény felekezet által elfogadott.
Lewis életművében meghatározó szerepet tölt be a mítosz, a mitológia lényegének megragadása. Írásaiban a mítosz az egyetemes igazság kifejezése, amely a valóságot a ráción túl, a részek fölé emelkedve, szimbólumok segítségével, az intuíció erejével, az egészből kiindulva fogja fel. A fő mitológiai jelképek, mint archetípusok beleégettettek az ember képzeletvilágába. A szerzőnél a „kereszténység nagy tanítása az inkarnáció — az, hogy Isten emberré lett és lejött a földre, hogy szenvedjen és meghaljon — pontosan az egyetemes mitológia újra meg újra visszatérő nagy motívumának történelemmé kristályosodása.”
Lewis gondolatvilágának másik fő vonulata a meghalás motívuma. A dolgok megoldása, a világ mire-valóságának a kulcsa, a teremtetlen Isten teremtett anyagba-szállása, halála, feltámadása és visszatérése az örökkévalóságba, de úgy, hogy már magával ragadja a „rothadandóság rabságágan” veszteglő természetet. Ez az örök elv, a meghalás elve Lewis szerint „rá van írva az egész teremtett világra”. Ebből kifolyólag, ahhoz, hogy „a bukott, lázadó ember visszataláljon Istenhez, meg kell halnia csökönyös, makacs önmagának”. A szerző szerint a meghalás motívuma érvényesül a műélvezet során is, mint írja, „a szeretet és erény gyakorlásakor, a tudás megszerzésekor és a művészet befogadásakor ugyanaz történik. A folyamatot természetesen nevezhetjük kiteljesedésnek, de nevezhetjük az én ideiglenes megsemmisülésének is. Ám ez ősi paradoxon: „aki elveszti az ő életét, megmenti azt”.
„A fájdalom” című könyv bevezető részében tulajdonképpen arról értekezik Lewis, hogy a természetfeletti, az Isten, akit (amit) Numinózumnak nevez, egyáltalán miként kerülhetett az ember tudatába, — „az ember a kezdetektől fogva ellenséges nagyhatalomnak érezhette a mindenséget” — akár lidérces üressége, nagy távolsága miatt is. Tehát egy bölcs, szerető Atyaisten létének a feltételezése, az emberi elme egyfajta veleszületett eltorzulása, vagy kinyilatkoztatás. Szó esik itt még az erkölcsi törvény kialakulásáról, a Krisztus-esemény történelmi mivoltáról, hasonlóan éles logikával és frappáns érvelésekbe ágyazva, mint az Isten-témánál.
A fejezetek elején, mottóként, filozófusoktól, költőktől, mint például Pascal, Aquinói Szent Tamás, Montaigne, Shakespeare, Arisztotelész, a fejezetek tartalmával rokonítható gondolatokat olvashatunk. A fejezetek a kereszténységnek és az egyetemes emberi gondolkodásnak egy-egy központi kérdésével foglalkoznak, mint „Az isteni mindenhatóság; Az isteni jóság; Az emberi gonoszság; Az ember bukása; Az emberi fájdalom; A pokol; Az állati fájdalom; A mennyország”. Hogy a fejezetek miről szólnak, nem is kívánom különösebben részletezni, szerencsésebb, ha az olvasó (a fordítást leszámítva), elsődleges információ útján, közvetlenül küzd meg Lewis éleselméjű fejtegetéseivel. Végezetül kedvcsinálóként egy idézet: „…; a fájdalom lehetősége velejárója egy olyan világnak, amelyben az emberek találkozhatnak egymással. Ha az emberek gonosszá válnak, akkor ezt a lehetőséget nyilván arra fogják felhasználni, hogy ártsanak egymásnak; az emberi szenvedésnek talán a négyötödét ez a fájdalom okozza.”
Írta: Barári Gábor
