Természetesen a könyv alaptémáját és alapértékét az adja, hogy elbeszéli, hogyan tért meg az irodalomtudós: “Felejthetetlen önéletrajzában elbeszéli, hogyan jutott el az ateizmustól a kereszténységig, a pogány istenektől Krisztusig, a kozmikus Logosztól a személyes teremtőig” (hátsó borító). A könyv nekem mégis többet adott, mint hogy megismertem “Jack” megtérését. Bepillanthattam a gyerekkorába, ami egy bibliofil ember számára maga a paradicsom: “Az én nemzedékem olyan áldásban részesült fiatalkorában, amit joggal irigyelnek tőlünk a mai fiatalok: az olcsó könyvek bő választékán nőttünk fel” (p. 144.).
C. S. Lewis szeretete a könyvek iránt, érdeklődése a természet iránt, rácsodálkozása a felhőkre, a tájra, a holdfényre, a gyermekmesék és a fantázia világára, a szép zenére — nagy hatással voltak rám első alkalommal is, amikor olvastam róla. Mivel ezek a dolgok hozzám is közel állnak, ezért osztom a véleményét: “Azt hiszem, nem akad meglepőbb az ember életében, mint ha fölfedezi, hogy léteznek hozzá igen-igen hasonló emberek” (p. 129.). A fiatal Lewis az északi mitológia, a könyvek, és Wagner zenéjének szerelmese volt (én magam pedig ezért egy bögre tejeskávéval és a háttérben Wagner zenéjével találtam a legélvezetesebbnek könyve olvasását).
Mostanában sokat gondolok azokra az ismerőseimre, akik a korábbi keresztény életmódjukat maguk mögött hagyták, és visszatértek a világba. Jézus tékozló fiúról szóló példázatának szavai jutnak mindig eszembe. És közben érdekes volt C. S. Lewis egyik személyes élményéről olvasni: “Néha csaknem azt gondolom, hogy azért kellett visszafordulnom a hamis istenekhez, hogy megtanuljam az istentisztelet képességét, fölkészülve arra a napra, amikor az igaz Isten visszahív magához” (p. 78.). Titkon — vagy talán nem is titkon — reménykedek abban, hogy az eltékozolt báránykák Lewishoz hasonlóan újra meghallják majd, amint az igaz Isten visszahívja őket magához.
A könyv utolsó fejezetét egy Szt. Ágostontól származó idézettel vezeti be: “Más dolog valami erdős magaslatról látnunk a békesség hazáját… és ismét más dolog megmaradnunk… az odavezető úton” (p. 224.). Úgy gondolom, hogy ez kifejezi a keresztény élet egyik legfontosabb alapigazságát.
Tóth-Simon Károly
Forrás: infantus 2.0
